Kicsit már nyögvenyelősen, belefáradva, de ma délelőtt, ahogy végre egy kis pihenésre jutott időm, kiolvastam Az éjszaka pásztorai utolsó fejezetét is. A Macskanyúzó domb elözönléséről szóló rész olyan, mint egy bő lére eresztett újságcikk, vagy inkább mint ha egy újságíró mesélné a maga stílusában a barátainak. Híradás politikával, érdekvitákkal, ellentétekkel és persze drámákkal és szerelmekkel megtűzdelve arról, amikor a szegények kisajátítottak egy felparcellázatlan, gondozatlan, mocsaras és bozótos városrészt, és ott kunyhókat, házakat építettek, bevezették a villanyt, megszülték gyermekeiket és eltemették halottaikat. Természetesen ez a tulajdonosnak és a városvezetés egy részének nem tetszett, mások meg, akik az előzőekkel ellentétes oldalt képviselték, a telekfoglalók mellé álltak. Végül egy bírósági döntést megmásító kormányzói határozat dönt a sorsukról, de addig persze sok minden történik.
Számomra a két regényt és a másodikon belül három különálló történetet tartalmazó könyvben ez az utolsó szakasz volt egyedül nehezebben olvasható, leküzdhető, sok új névvel, kapcsolattal és összefonódással, de hogy Amado új szerelem, új kedvenc író lett, az biztos. Ki kell emelnem a zseniális fordítókat is, mert amilyen hibákkal manapság lehet találkozni, ezt a két regényt, ráadásul portugálból, ami biztosan nehezebb, mint például angolból, briliánsan fordította Tavaszy Sándor (Holt tenger) és Benyhe János (Az éjszaka pásztorai).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése